Sehova nem mentem és sosem vagyok. Egy nemlétező kalapűr fej nélkül, csupaszon.

Fáj az üresség, a kétség - szentháromság. Borzasztó kis dalokat dúdolok, és közben azt hiszem, holnapra még elég lesz a hónaljdeóm. De nem lesz. Sőt nem is kell elégnek lennie, hiszen ma már megvettem az újat. Még nem dobom ki a régit. Annyi ideig használtam. Kitartott mellettem jóban, rosszban. Amikor már 4 napja nem zuhanyoztam, segített. Amikor a 3 hetes pólómat vettem fel, akkor is mellettem állt biztatóan. Amikor egész nap másnaposan vonaglottam, akkor sem hagyott el. Velem van mindig. Itt áll az éjjeliszekrényen. Nem lepődik meg semmin - jön egy lány, vagy egy fiú, esetleg kettő. Bár ha nem jövök haza, azt nem szereti. Nem mondja persze, sosem mondaná, de én látom olyankor, hogy morcos. Olyankor foltot hagy. Pedig ezerszer elmagyaráztam már neki, hogy ez nem ellene irányul. Hollandok, angolok, zenélnek. Rossz bulik, sok nő, beteg dallamok. De ő nem érti. Nehéz lesz megválni tőle. Az újat még ki sem vettem a táskámból. Tudom, hogy fáj neki. Az újnak a bizonytalanság, a régi pedig az elmúlást érzi. Már be is mérte magának a nagy piros szakadékot, ami elnyel mindent: tampont, cigisdobozt, hányást, bőrkeményedést. Tudja, hogy oda fog kerülni. Nem. Jól tudja, hogy én fogom oda kergetni. Nem. Ki fogom dobni a fenébe. Mert egy szerencsétlen hónaljdeó ennyit érdemel csupán.